Nagy napra virradtunk. Gergő felkelt az ágyból és érezte, ma sok minden eldől az életében. Sorsdöntő órák elébe néz, melyek vagy felírják őt a történelemkönyvek lapjaira vagy a szürke eminenciások sorsát megélve, elhagyatva, elfeledve fogja egykedvűen várni a halált. De valljuk be, így voltunk ezzel azon a reggelen mindnyájan. Így volt ezzel Zoli, Dorján, Ákos, Katalin, Zoli, Geri, András, Oszkár, de szégyen ide vagy oda, még én is, én, aki azért már látott falon pókot, volt már törökbörtönben. 

Nem indult könnyen a délelőtt. Az ellenség mindent elkövetett, hogy megtizedelje sorainkat. Úgy tűnik a Zoltánokat vette elsősorban célba, mert mindegyiktől sms-t kaptam: kétséges jövetelük. A hasmenés, a másnaposság igyekezett őket restségre kárhoztatni, a tisztes helytállás dicsőségétől megfosztani. Mi csak kentük, kentük a zsíroskenyereket Gerivel azon izgulva: vajon felülkerekedik bennük az emberi jó, vagy elveszítünk két bajtársat, mit bajtársat, sorstársat, barátot, igazodási pontot. A többiek útja nem volt ennyire viszontagságos, de nekik sem volt fenékig tejfel. A heves zápor felemelt mutatóujjal fenyegetőzött, zsarolt: jobban tennétek, ha otthon maradnátok. A zsíros kenyerek és elfogyasztott pálinkák, sörök számával együtt nőt seregünk lélekszáma is. Megjött Ákos, Gergő, Dorján és így tovább. De a vihar csak tombolt, na jó nem vihar, de tombolt. Megijedtünk, igen nem félek kimondani, kicsit még féltünk is: talán félreértettük az idők szavát, talán hiába edzettük testünk, palléroztuk elménk és öltöztettük ünneplőbe szívünk, talán csak délibáb volt a megdicsőülés ígérete? Mégsem vihetjük le a kenut a Dunára? Mit mondunk majd otthon, mit a gyermekeinken, de a legkínzóbb kérdés mégis csak az volt, mit mondunk majd az utókornak: Miért nem vittük le? Ők levitték volna, ha akkor élhettek volna, amikor mi. Ők megérezték volna a most vagy soha súlyát.

-Vádló tekintetük még a föld alatt is megszégyenítene minket- gondoltuk összenézve és szavak nélkül is tudtuk, ha megettük az utolsó zsíroskenyeret indulnunk kell, még akkor is ha nem térünk vissza. Ahová mi megyünk, onnan vissza már úgysem térhetünk ugyanolyan emberként.

Míg én várakozásra intettem a csapatot, Ákos felelőtlenül kiadta az indulási parancsot. Míg a kulcsomat kerestem végig csak rájuk gondoltam, megbirkóznak-e a nehéz súllyal, nem volt még túl korai, nem tévednek el, az úton lévő kocsmák szirénhangjai nem gyengítik el erkölcsi iránytűjüket? Bárcsak közöttük lehetnék! Bárcsak én hordoznám helyettük az egész súlyt! Miért nem vártatok meg!? Utánuk sietve azonban láttam, vasakarat dolgozik bennük, mely elszántsággá, sőt az út végére hitté nemesedett. 

Mikor a Duna partjára értünk és elénk tárult az elhagyott hajók rozsdatemetője világossá vált mindannyiunk számára: itt nem csak egy kenuról van szó, nem arról, hogy szeretünk együtt enni-inni, nem! Itt a sors vezetett minket csillagutakra, titkos féreglyukon át, hogy a horpadt univerzum lemezén lássuk magunkat, azt akik, mi vagyunk, lássuk egymásban a másikat és magunkban egymást, hogy a másikban váljunk katarzissá önönmagunk számára. Ezt készítette elő a titkos kéz, erre voltak jók az apai pofonok, itt nyert értelmet minden felkészülés, minden érzés, minden tűzben edzett erény, mit születésünk napjától gyarapítottunk, csak nem tudtuk miért. És miután a kenu vízre, majd a helyére került, nehéz ezt elmondani, de az történt, hogy a Duna egy pillanatra átölelt és összefogott minket. Csak álltunk, vártunk, és lepergett előttünk a sok ezer év, láthattuk, amit a Duna látott, érezhettük amit ő érez, mi voltunk ő és ő mi. Amikor már szinte kértük a föntieket: ne adjatok többet, mert porhüvelyünk nem tudja elviselni ezt a teljességet, akkor lépett ki Jani a kunyhójából alvás után, kemény, átható tekintettel. Tudtuk, hogy Jani nem Jani. Próféta ő, arckifejezése pedig üzenet: Most menjetek, dolgotok van még! Maradtunk volna, de vitt a lábunk, belénk égett: míg élünk menni kell, tenni kell.

Muszáj volt innunk egy kicsit, emlékszem muszáj volt. Egyébként nem mentünk volna be a Váci úti kocsma-kifőzdébe, de túl sokat tapasztaltunk meg. Csak ültünk néma csöndben, megilletődötten az újpesti gyárkorszak proletárjaival, akiken a rendszerváltáskor átlépett a történelem, majd beléjük rúgott és ebben a kocsmában hagyta őket. Ők meg maradtak. És most itt vagyunk velük mi, és a kocsmárosné, aki jó anya módjára nem engedte, de nem is engedné meg se nekik, se nekünk, hogy a megrendelt italokat, csak úgy ne igyuk meg, elsumákoljuk. Megitatta Zolival is. Szeretetből itatta meg vele. 

Mikor nagy nehezen sikerült magunkat mederbe rázni, megérkezett Kováts Zoli. A felismerés, hogy végül senki sem esett el a csatamezőn, végül az elveszettnek hitt bajtársunk is megkerült, reménnyel töltötte el szívünk: talán mégis elkészül még ma a halászlé és a füstöl hal. Jó kapitányként kiadtam mindenkinek a megfelelő parancsot, így a főhadiszállásra visszatérve megkezdődhetett a munka, melyet valakinek felügyelnie is kellet. Rám hárult ez a feladat. Nehéz volt álldogálni pohárral a kezemben, de vállaltam, vállanlom kellett a többiekért. Élményektől mámorosan égett a kezünk alatt a munka. A különlegesen jól sikerült ételek ízét pedig valami megismételhetetlenné tette: a szeretet. Az akkor történtekről soha senki nem beszél azóta. Mikor találkozunk és egymás szemébe nézünk szemérmesen próbáljuk leplezni megindultságunkat. Közhelyes humorral próbáljuk kendőzni a kendőzhetetlent: azon a napon egymás arcába mártottuk arcunkat, hogy elvesszünk embernek lenni és emberré válhassunk az emberekért.