Elmesélem nektek eddigi horgászélményeim legemlékezetesebbikét. Bár nem léppel csaltam lépre a dunai ragadozók sorkatonáját, de majdnem. Hogy mivel? Hamarosan kiderül. Kezdjük a kályhától.... A sikeres kaland egy szerencsés szerencsétlenséggel kezdődött.

A balinokkal való viszonyom alapvetően olyan volt korábban, mint medvének a fókával. Tudja, hogy van olyan, de nem érdekli. Egyszer úszóval és gilisztával fogtam egy éppen méreteset egy kis mellékágban. Ugrált, rádobtam, húztam ki a gilisztát és ráakadt. Nagyon meglepődtem, de később nem próbálkoztam. Ezt követően egy évig nem is hallottam a balinok felől, bár rablásaik (mikor a kishalak után vetik magukat) horgászat közben nemegyszer felvillanyoztak. Egy kedves profi balinos ismerőssel egyszer elmentem balinozni, de sajnos csak a botját törtem el, így megint egy időre feledésbe merültek. Majd következett az említett szerencsés véletlen.

A Duna magasan stagnált és ilyenkor a hozzánk közeli parton a csónakházak rámpái között, álló vagy visszaforgó, körülbelül 2-3 méteres mélységű öblök alakulnak ki a kövezett part mentén. A dunai kövezések köztudottan gazdag élelmiszerraktárai a folyó halainak, magas víznél pláne. Gondoltam hát, hogy megpróbálok paducot, jászt vagy akármit fogni. Lebicikliztem a partra egy kis feederbottal. Csontival csaliztam és áztatott kenyérrel etettem. És most ugrik elő a nyúl a cilinderből, ugyanis horgászat előtt a hetek óta gyűlő szárazkenyér hegyet héjastól  beáztattam egy nagy vödör vízbe. Gondoltam, hogy majd jól megszívja magát vízzel, nehéz lesz és leül a meder aljára. Hogy ez nem egészen így működik, arra csak akkor döbbentem rá, mikor a kis öböl lassan keringő vízszínén az összes kenyérhéj vidáman lubickolt. A horgászatnak lőttek, az öböl egy nagy kenyérgalacsin tengerré változott.- Mindegy, haza már nem megyek, lesz ami lesz- gondoltam magamban. És lett, ami lett.

Naplementekor valami teljesen váratlan történt. Kis krokodilszerűségek lepték el az öblöt és vehemensen falatoztak a kenyérhéjakból, néha ijesztően nagy fordulásokkal. Ezt követően a kis lények sorba rendeződtek és Petőfit szavaltak...Utóbbi persze csak vicc, de előbbi igaz. Hirtelen nem tudtam milyen halak lehetnek. Jászkeszeg? Harcsa? Mi? Majd beugrott a már említett ismerősöm egyik beszámolója, amiben érintőlegesen szólt arról is, hogy a balin szereti a kenyeret lekapni a felszínről. -Tehát balin!- hasított belém a felismerés. Hasonló élmény volt ez ahhoz, ,mint amikor a kínai harcművész a főgonosszal való küzdelem során már az utolsókat rúgja, de visszaemlékszik mestere korábban értelmetlennek tűnő szavaira és megvilágosodik,  fölkel és győz. 

Hamar megpróbáltam a kis keszegező horogra kenyérhéjat erőltetni, de persze nem ment. Megalázottan néztem a balinokat, ahogy falatoznak és rám vigyorognak. De tudtam, hogy lebuktak és eljön majd az én időm is.

Gonosz tervet forraltam hálószobám magányában, de csak olyan óvatos duhaj módjára. Tapasztalatból tudtam már, hogy a Duna szeszélyes: ma megmutatta, holnap majd elrejti a balinokat és vereségem végleges lesz. Tehát annyit gondoltam csak ki, hogy legközelebb békéshalazás közben majd kicsit odébb bedobok egy kenyérkockát nagy horoggal, súly nélkül, hogy ússzon. 

Így is lett. Nem túl bizakodó módon, de bedobtam a kenyérkockát. És tessék! Körülbelül fél óra múlva a már szinte elfelejtett botom damilja megfeszült, egy nagy csobbanás a kenyérkockánál, pánikhangulat, feederbot eldobva, akkora bevágás amekkora egy mamuthoz kéne, vödör borítás, szerencsétlenkedés...és mégis...BALINFÁRASZTÁS!!! 

Tulajdonképpen nem hittem el, hogy tényleg így fogtam balint. Nem is kicsit. 1,7 kg volt. Nem is hú de nagy, de molett jószág volt. -Megcsináltam a lehetetlent!!!- avattam magam hősnek hirtelen. A világbéke, a kozmikus szeretet és az emberi szolidaritás fennkölt érzéseivel a szívembe tértem haza, hogy megjavult emberként fogjak bele a szebb jövő építésébe...Ezt az állapotot körülbelül még fél óráig sikerült fenntartanom, majd a feleségem emlékeztetett rá, hogy még mindig gyarló ember vagyok.

A történet itt véget is érhetne, de nem ér véget. Az euforikus horgászörömnél csak egy nagyobb horgászélmény van. Amikor a fogás után megilletődötten ülsz mert egy pár pillanatra érdemtelenül betekintést nyerhettél az Isten alkotta természet mélyebb valóságába.

Újdonsült balinfogó technkikámat próbálgatni kezdtem. Sikerült is megtalálnom a legjobb helyet, eredményesen kísérleteztem. Egy érdekes dologra lettem figyelmes. Először a balinok félve köröznek a kenyerek körül, majd egyik- másik tesz egy gyámoltalan próbálkozást. Ha gyanúsat nem észlelnek, egyre bátrabbak lesznek. Ilyenkor kell elkezdeni az érdemi horgászatot. A halak elkezdenek versengeni a falatokért végül annyira rápörögnek a helyzetre, hogy még olyan is előfordult, hogy nappal a halaktól egy méterre álltam és fárasztottam egyiküket, miközben a többi mohón harcolt a felszínen néhány darab kockáért ügyet sem vetve rám.

A fő élményem mégsem ez volt. Hanem..

Egyik délelőtt 10 óra körül értem a partra verőfényes napsütésben. Kedvenc helyemre érve síri csendben egy bokor takarásában kezdtem kenyeret dobálni az öböl vizére. Ha emlékezetem nem csal, egy kölyök balin kivételével nem bukkant föl semmi, vagy talán még az sem. Egy öböllel odébb álltam szerencsét próbálni. Ott teljes csönd fogadott. Beletörődtem abba, hogy be kell érnem a jó levegővel és a Duna látványával, végül mégis úgy döntöttem, hogy visszamegyek a jól bevált helyemre.

Dél volt, verőfényes napsütés. Egy csipkebokor, egy fűzfa és néhány számomra ismeretlen nagynövésű bokor között kellett leereszkednem ahhoz, hogy a parti kövezéshez érjek. Mindezt teljes csendben kellett kiviteleznem, mert a legkisebb gyanús jelre a balinok meglépnek. A bokrok takarásánál a víztől mintegy 3 méterre kell megállni, s innen végezni a kenyérkockák dobását, majd a horgon lévő csali belendítését. Így is tettem, majd nem túl nagy meggyőződéssel vártam. Pár perc múlva az első két kocka eltűnt. A burványok méretéből már sejtettem, hogy tisztességes méretű egyeddel van dolgom. Magas pulzus, csali lendítés. Elsőre jó helyre ment. A nap ráragyogott az öbölre pont úgy, hogy legalább egy méterrel a kövezés alján simuló vízfelszín alá láttam. Ahogy a mélybe tekintettem egyszer csak nyíl egyenesen felém tört egy jókora balin. Farkasszemet néztünk miközben felúszott a felszínre. Az idő lelassult, nem vettem levegőt és biztos voltam benne, hogy lebuktam. Észre kellett, hogy vegyen. A felszínen egy pillanatra teljes terjedelmében elnyúlt előttem. A pillanat kimerevedett, a balin pózolt, a nap csillogott a testén. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy dönt. Középen a balin, mögötte a csali, előtte Dani. Megy vagy marad? A videószalag újra indult. A hal a  csali felé fordult és élő egyenes adásban nézhettem ahogy kitátja a száját és nemes egyszerűséggel elnyeli a jókora kenyérkockát. Látványra vágtam be. Erős dunai halhoz méltó módon küzdött, végül azonban megadta magát. 1,7 kg-os volt, mint az első.

Akkor és ott tudtam, hogy ilyen élmény talán csak egyszer adatik meg egy horgász életében. Lelke mélyén minden horgász valami ilyesmire vágyik. Annyi minden sűrűsödött abba abba a néhány pillanatba, hogy nehéz pontosan visszaadni. A sok próbálkozással töltött sikertelen horgászat, a meghatódottság, hogy a természet vendége lehettem, a helyzet szinte giccsbe hajló valószerűtlensége, a zabolátlan balin fenséges látványa, hogy valamivel kapcsolatba kerültem ami túlmutat az emberen, a de kicsi vagyok a teremtett világhoz képest érzése és még sorolhatnám, a vadászat ősi ösztöneinek kiélése...

Zárásképpen egy olyan fontos dologról szeretnék szólni, ami nélkül az egész nem érne semmit. Az ember lehetőséget kapott a természettel való együtt élésre. Teheti ezt úgy, hogy önző módon kizsákmányolja, tönkreteszi azt, vagy teheti ezt úgy, hogy törekszik a harmóniára. Talán felmerül az olvasóban a kérdés, hogy mit csináltam a halakkal, mennyit ettem meg. Milyen álszent az egész, ha közben tucatszám vittem haza a balinokat.

Mikor felfedeztem ezt a balin paradicsomot, nem mondom, élveztem a helyzetet és önfeledtem horgásztam, de nagyon korán rájöttem, hogy megszerzett ismeretem egyben nagy felelősség is. Nem akartam a balin kolóniát megzavarni az életvitelében, azt meg még kevésbé szerettem volna, ha más is rájön hol vannak. Na nem irigységből, hanem azért, mert bizony vannak, akik egy ilyen helyzetet a végletekig kihasználnak és lehorgásznak minden halat. Így mindig olyankor mentem horgászni, amikor szinte üres volt a part, de még így is egy idő után úgy döntöttem, hogy befejezem 2015-re a balinhorgászatot a balinok védelme érdekében. Összesen tehát hat darab balint vittem haza és gyakorlatilag pár hét után befejeztem a horgászatot. A fennkölt pillanatok tisztasága, úgy gondolom, csak így lesz igazi.